Folytatódik az orvoskeresés

Pár nap múlva megjött a kombinált teszt eredménye és a szonográfus fel is hívott. Örömmel újságolta, hogy minden rendben. Alacsony kockázat jött ki mindenre. Fellélegeztünk.

Közben egyre sürgetőbbé vált az orvoskeresés, mivel tudtam, úgy nyugodnék meg, ha lenne fogadott orvosom, azt meg lassan meg kellene már ejteni. Sokat olvasgattam, ki kit ajánl, kiről milyen vélemények vannak és végül a sógornőm tanácsára az ő szülészorvosa mellett döntöttem. Azonban aztán jött a hír, májusban nyugdíjba megy, így ő sajnos már esélytelen. Keresgettem tovább. Szerettem volna olyasvalakit, akihez ismerős által kerülhetek, hogy ne vad idegenként menjek hozzá. Jött a következő tipp, a szomszédunk menyének a sógora. Ő szintén jó orvos, sokan dicsérik, én is voltam már nála, igaz, elragadtatva nem voltam tőle, de hát ne ítéljünk egy alkalom alapján. Felhívtam, viszont mondta, hogy ő egész júliusban szabadságon lesz, így mérlegeljek, ez nekem mennyire fér bele. Hát, izé... Tekintve, hogy aug. 2.-re vagyunk kiírva, amiből persze július is lehet, ráadásul utolsó hónapban hetente kell járni NST-re, meg hát előbb is jöhet, így elég nagy butaság lenne egy olyan orvost felfogadni, aki pont a finish-ben nem lesz ott. Így mondtam neki, hogy akkor keresek mást.

Ment a kutatás és ekkor jött férjemtől az ötlet, hogy az egyik kedves barátnőjének a párja a klinikán a nőgyógyászaton műtős, kérdezzük meg őt, hátha tudna ajánlani valakit, vagy esetleg be is protezsálna valakihez. Fel is hívtuk, nagyon készségesen segített, kérdezte, milyen kategóriában gondolkodunk, merthogy kb. mint a Plázában a boltoknál, melyik milyen árfekvés, kínálat, úgy a dokiknál is megvannak ezek a szintek. Mondtuk, hogy azért megfizethető legyen, de ne amatőr. Így ajánlott egy "középkategóriás" dokit, aki megfizethető, de nagyon jó. Hallottam már róla másoktól is, dicsérte mindenki. Így megbeszéltem a műtős ismerőssel, hogy akkor legyen ő. Beszélt vele és mondta a doki, hogy hívjam majd fel, jelentkezzek be. Van orvosoooom végre, juppííí! :) Felhívtam, megbeszéltem vele, hogy a 18 hetes genetikai UH-ra még elmegyek máshová, mert ő azt nem csinál és majd a 20. héten megyek hozzá. Na akkor megint elkezdődött az agyalás, hová is menjek a 18. héten. Egy újabb magándokihoz fölösleges, hisz most fogadtam meg egyet. Úgy döntöttem, bejelentkezek még a kórházba, ahová tartozunk (ahol decemberben is voltam a Kaáli-s utáni 1. UH-n), azért legalább nem kell fizetni és aztán a 20. héten megyünk majd a fogadott dokihoz magánrendelésre. Március 3.-ra kaptam időpontot a 18 hetesre, nagyon vártuk már Mr. X-szel, hisz itt már tényleg meg kell tudnunk a nemét a babucinak. Persze nem ez a legfontosabb, hanem hogy azt mondják, szépen fejlődik, mindene normál méretű és egészséges. De azért valahol csak bizgeréli az ember fantáziáját, hogy kisfia lesz vagy kislánya. A férjem minden nap elmondta, hogy mennyire várja már, hogy most végre kiderüljön. Én mondtam neki mindig, hogy én is szeretném már tudni, de egyrészt az a lényeg, hogy egészséges legyen, másrészt meg ne élje bele magát, mert lehet nem úgy fog helyezkedni, hogy látni lehessen, mi van a kis lábikói között. 

12 hetes kombinált teszt

Elérkezett a várva várt nap, január 18-a. 12 hetesek lettünk. Hatalmas mérföldkő. Este mentünk munka után a magándokihoz a kombinált tesztre. Olyan izgatott voltam egész nap, hogy azt sem tudtam, hová legyek. A rosszulléteim ekkor már elmúlóban voltak. Merthogy nem tudom, írtam-e, de a 6. héttől éjjel-nappal hányinger, szédülés és rossz közérzet gyötört. Egyszer sem hánytam, viszont hányingerem szinte egész nap volt. Szédültem és nagyon rossz volt a közérzetem. Enni szinte semmit nem kívántam, a főtt kajától úgy undorodtam, mint még soha. Különösen olyan ételektől, amit ettem és nem esett jól. Olyanokat azóta sem tudok magamba tömni, olyan rossz emlékkel párosulnak. Viszont annak ellenére, hogy semmit nem kívántam, állandóan éhes voltam. Így persze megnőtt a kenyérbevitel és a rágcsálnivalók mennyisége, ez ment, nem tudtam mit tenni. Meg is látszott a kilókon rögtön, szépen jöttek felfelé. De hát mit lehetett tenni. Mindeközben persze én nagyon örültem a rosszulléteknek, mert ez is arra utalt, hogy növekszik ott bent valaki. Így bántam én a rosszullétet, mondtam a férjemnek, hogy hányni is nevetve fogok, csak ő jól legyen. 

Volt olyan, hogy annyira hányingerem volt, hogy Anyukám B6 injekciót adott be nekem, de meg se kottyant. Fehér akác teát ittam, az ideiglenesen talán enyhítette a hányingert, Gaviscont rágcsáltam (ez olyan, mint a Rennie, csak intenzívebb az íze), jó volt még a gyömbéres cukor és a mentolos rágó is. Mindeközben persze az aranyér-probléma is utolért, ami sajnos nekem nem új keletű, világéletemben szenvedtem tőle. Ha elmentem valahová kirándulni, vagy nyaralni, ha egy hétig voltam oda, egy hétig nem tudtam wc-re menni. Egyszerűen blokkol az idegen környezet. Apukám szegény ugyanígy volt... És ilyenkor persze mindig kínzott a székrekedés,  kijött az aranyerem, meg egyébként is gyakran szenvedtem tőle. Na, hát a terhességgel ez csak fokozódott. 

Volt, hogy annyira véreztem wc-zéskor, hogy már nem tudtam, honnan vérzek. Kipróbáltam erre is minden praktikát (szilvalekvár tejjel, Tamarin lekvár, Mira víz, rostban gazdag táplálkozás), de nem nagyon akart segíteni semmi, ellenben ezektől már rosszul voltam. A Tamarin lekvárnak a szilva mellett van egy jellegzetes gyógyszeres bukéja, amitől minden egyes alkalommal öklendeztem. A szilvalekvár és a langyos tej önmagában nem okozott volna gondot, de minden este magamba tömtem egy ek. lekvárt és már attól is herótom volt. A Mira vizet meg megvetettem a férjemmel, de igazából fölöslegesen, mert az meg olyan bűn rossz, hogy egyszerűen nem bírtam meginni. Végül olvastam az útifűmaghéjról, rendeltem, kipróbáltam hát azt is. Egy evőkanálnyit kell tenni egy pohár vízbe és gyorsan meginni, mielőtt még megszívná magát vízzel. Ugyanis egy zselés anyag képződik belőle és annak már a belekben kellene megtörténnie. Na, hát ez is valami borzasztó, úgy öklendeztem tőle, mint a csuda. Így valamit ki kellett találnom, hogy meg lehessen enni. Így végül kikísérleteztem, hogy mennyi rostloslébe mennyit tegyek és úgy lefetyelem be minden reggel éhgyomorra. A rostos ne legyen nagyon rostos, csak az édes íze miatt teszem ebbe. És lássatok csodát, valóban segít, ennek segítségével nagyjából minden nap tudok wc-re menni, van, amikor erőlködnöm sem kell. Ami ugye a baba szempontjából nagyon fontos, mert féltem, hogy baja esik az erőlködéstől, nyomástól.

Na de vissza a kombinált teszthez. A doki a feleségével végezte a vizsgálatot, a felesége a szonográfus, ő pedig a nőgyógyász. Mindent részletesen elmagyaráztak, megkérdeztek, felvették az adatokat. Az UH pedig addigi életem legnagyobb élménye volt. Amikor megláttam a kis 12 hetes picurkánkat ficánkolni, rögtön elkezdtem bőgni. Már akkor olyan szép volt!   

Ahogy ott feküdt, emelgette a kis kezeit, lábait a magasba, egyértelműen kirajzolódott a kis buksija, gerince, minden végtagja, álomszerű volt. Ez a mi gyermekünk! És mozog, jól van! Nagyban ficánkolt, de mindig olyan ügyesen mozgott, hogy meg tudták mérni mindenét, amit kellett. A szonográfus meg is dicsérte, hogy nagyon fotogén baba. És minden érték tökéletes volt. A nyaki redő 1,1 cm, aminek 3 alatt kell lennie, így tökéletes. A hossza már 5,7 cm volt, hatalmasat nőtt a legutóbbi UH óta. Minden megfelelő volt a kis testén. A placenta hátul tapad, azonban rálóg a méhszájra. Azt mondták, ez ebben a korban még normális, később feljebb fog vándorolni. Levették a vért is, mailben küldik majd az eredményt. Kaptunk egy DVD-t az egész UH felvételről rajta egy kinyomtatott képpel. Nagyon meg voltunk velük elégedve. A férjemmel teljes extázisban voltunk, hogy láthattuk a gyermekünket, de még hogy. Ahogy kijöttünk a rendelőből, az volt az első gondolatom, hogy jó ég, mikor lesz még a következő UH... Most másfél hónapot kell várni a 18. hétig. És még nem mozog, a rosszullétek meg már elmúltak, tehát megint jön majd a bizonytalanság, vajon jól van? De bíznom kellett benne, hogy ha eddig kitartott, most már csak jó következhet és minden rendben lesz. A férjem nagyon várta, hogy talán most megtudjuk a nemét, én igazából csak annyit kértem, kapjunk jó híreket, hogy minden rendben van vele. Rákérdeztünk a nemére, de azt mondták, hogy ilyenkor még annyira hasonlít egymáshoz a lányok és a fiúk nemi szerve, hogy nehéz biztonsággal megállapítani, becslésekbe pedig nem szeretnének bocsátkozni. Mi ezzel beértük, nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy egészséges. Én egyébként a pozi tesztkor azt éreztem, hogy ő kislány, egy kislányt hordok a szívem alatt. Ez a megérzés ezzel az UH-val egyszeriben megdőlt és meg voltam róla győződve, ő egy kisfiú. Bárhogy is bűvöltem, nem láttam, mi van a lába között, de úgy éreztem, fiú. Ráadásul olyan jó kis parasztkajákat kívántam meg, mint a füstölt sonka, kolbász, szalonna, cigánypecsenye, csípős almapaprika, savanyú káposzta, amik azért valljuk be, nem túl nőies ételek. A csirkemelltől pedig egyenesen rosszul voltam, pedig régebben mindig azt ettem. Hazaérve az volt az első dolgom, hogy megnézzem a videót és fényképeket vágjak ki belőle. Gyönyörű képeket lehetett így készíteni, egy 3D-s különösen jó lett, olyan rajta, mintha szopizná a kis ujját, nagyon édes! A mi kis gyermekünk...nagyon boldogok voltunk!

Az első találkozás a védőnővel és a 2. lipid

Január 4-én megejtettem az első látogatásomat a védőnőnknél, ami szintén egy hatalmas dolog volt nekem, hisz ilyen élményben sem volt még részem. Kicsit félve is mentem, de hát már 10 hetes voltam, mire várjak még? Reménykedtem, hogy lassan haladunk a cél felé és most már nem lesz semmi baj. A védőnőnk nagyon kedves és szemmel láthatóan ért a dolgához. Tájékozott, figyelmes, rugalmas, nagyon szimpatikus volt már első alkalommal is. Mondta, hogy tegeződjünk, amit külön nagyra értékelek, pedig 50 körül lehet már. De fiatalos, kis fitti nőci. Alaposan átbeszéltünk mindent, elmondta a dolgokat, kaptam tájékoztatókat, tényleg teljes mértékben meg voltam vele elégedve. A kezdő súlyom 10 hetesen 67 kg volt, ennyivel vett fel. Találkoztam nála egy nagyon kedves kismamával, aki február végére volt kiírva, ő is nagyon kellemes benyomást tett rám, de sajnos nem tudtam a nevét. Nálunk 2 körzet van 2 háziorvossal és 2 védőnővel, illetve van még egy ún. magán háziorvos, aki ugyanúgy TB-s, de szabadon választható. Nagyon örülök, hogy mi a mi védőnőnkhöz tartozunk, ő a nyerő! :)

Január 6-án pedig következett a G1 Intézetben a 2. adag lipid lecsepegtetése. Mivel ez még a karácsony utáni szabi-időszakra esett, így csak ketten dolgoztunk egy másik munkatársammal, ami azt jelentette, hogy nem tudtam eljönni szabira, különben egyedül marad. Így hát megbeszéltem a csoportvezetőmmel, hogy út közben és infúzió alatt dolgozom majd, jobb híján, merthogy az infúziót meg nem halaszthatom, a 10. héten be kell adatnom. Nem is problémázott rajta. Így hát dolgoztam út közben, majd az intézetben is. Az infúzió beadása most nem ment problémamentesen. Bejött a nővérke és megkérdezte, beadhatná-e egy tanuló lány. Vett már vért sokszor, abban már van gyakorlata, viszont infúziót még nem kötött be, így ha megengedném, rajtam próbálná ki először. Hát, mit mondhattam volna erre? Mivel én nem félek a tűtől, nemet meg nem igazán tudok mondani, pláne ebben a helyzetben, ahová protekcióval kerültem be, kedvezményes áron kaptam meg a lipidet (ezúttal is kaptunk nagynéném jóvoltából dolgozói kedvezményt) és körülugráltak. Így hát mondtam, egye fene, ne én legyek az akadálya annak, hogy megtanuljon a lány infúziót bekötni. Azonban nem ment ilyen simán a történet... Először úgy tűnt, sikerült neki jól eltalálni a vénát, viszont amikor a lipid elkezdett csöpögni, a bőröm is kezdett fölpúposodni, ami ugye azt jelentette, csak nem a vénába megy az a cucc, hanem a bőröm alá. Így tű ki, próbáljuk újra. Ekkor jött be egy másik hölgy és kérdezte, hogy én vagyok-e az I. unokahúga. Mondtam, hogy igen. (A nagynéném, I. ekkor még nem volt bent, később érkezett.) Akkor menjek vele, mondta. Nem tudtam, mit akar, míg be nem értünk egy UH szobába. A nagynéném intézett nekem egy ingyen UH-t (is)! Annyira meglepődtem... Nem számítottam rá, hogy ma még a csöppségünket is láthatom! :) Nehezen találta a szonográfus, pedig hát egyértelműen ott volt a drágám. És 27 mm volt már, 7 mm-t nőtt egy bő hét alatt. Nagyon örültem és megnyugodtam, hogy továbbra is jól van és szépen fejlődik. Bár a szívdobogását külön nem hallgattuk meg, de mondta, hogy szépen ver neki, látszik. És még egy képet is kaptam. Örömmel mentem ki a férjemhez, aki a folyosón várakozott és ő sem tudta, hová cipeltek el. :) Áhítattal nézegettük a képet, ahol már kirajzolódott a fejecskéje, bár én már az előzőn is felismertem, hol van. Hogyne ismertem volna fel, hát az én gyermekem. :) 

Eme kis közjáték után indultam vissza a kínpadra, jött a 2. felvonás. Mondta a nővérke a tanuló lánynak, hogy most már ő maga próbál vénát találni, nem játszanak tovább. Hát, már neki se jött össze. Abba a vénába nem merte szúrni, amibe az előbb, így keresett mellette egyet, amit hiába szurkált szét, nem találta el. Ki-be mozgatta a tűt bennem, én meg már csillagokat láttam. Jól tűröm a fájdalmat, én fogtöméshez sem kérek soha érzéstelenítőt és ha fáj a fejem, akkor is csak abban az esetben veszek be gyógyszert, ha már minden kötél szakad, de ez már nekem is sok volt. Mondta, hogy nem akarna még harmadjára is megszúrni, így ha bírom, még próbálkozna ezzel a ki-be toszigálással, hátha megtalálja. Mondtam, hogy húzza ki inkább és szúrjon meg harmadszor, az sem fog ennyire fájni. Így hát a csuklómon keresett egy használható vénát és ott szúrt meg harmadjára, ezúttal sikeresen, így egy órás közelharc után végre elkezdett csöpögni a lipid. Közben megismerkedtem egy lánnyal, akinek akkor volt az 1. inszeme és lefeküdt egy picit a szobában. Kedves lány volt, azután megkerestük egymást FB-on (ő is tagja a lombikos csoportoknak) és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Rokon lelkek vagyunk, nagyon sok dologban egyezünk. Aztán érkezett egy kismama is, aki a 3. gyerekét várja, ő pedig rosszullét és hányás miatt kapott egy kis lélekemelő infúziót. Neki is a tanuló lány próbálta bekötni, iszonyatos vérfürdőt rendezve ezzel a szobában. Sikerült bekötnie, de minden csupa vér volt. Ezt szerencsére a kismama nem látta, különben tuti el is ájul. Vele is összebarátkoztunk, szintén tartjuk a kapcsolatot, egyidősek egyébként a pocaklakóink.  

Lassan lecsöpögött a lipid és most sikerült kicsit korábban hazaérnünk, mint a múltkor. Találkoztam a nagynénémmel is és megbeszéltük, még nem mondja senkinek otthon a dolgot, majd ha én jónak látom, akkor bejelentem. Bár nagymamám már közölte, amikor ott voltam, hogy elmondta a másik nagynénémnek is, mert hát ő maradjon ki mindig a sorból? Merthogy idézem: "Anyád tudja, Keresztanyád tudja, I. nénédnek el kellett mondanod, hát csak J. ne tudja?" Mondtam neki, hogy Mama, még jó, hogy "Anyám" (de nem szeretem ezt a szót: ő az én Édesanyukám) tudja, Keresztanyám meg szintén, mivel része volt az egész történetnek, meg egyébként sem titkolhattam itthon, pláne ha Mamának is el akarom mondani, I. nénémnek meg kénytelen voltam az infúzió miatt. Na mindegy, nem történt semmi gond, csak azért úgy tartottam volna korrektnek, ha én mondhatom el neki. Mindegy, ez legyen a legnagyobb baj. Másnap hazautaztunk Anyukámhoz, hogy főzzön nekünk és tudjak pihenni. Nem mintha az utazás nem terhelne meg, de talán mégsem annyira, mint egy hétvégén át tartó robotolás a konyhában. Így láttuk jobbnak. Meg így találkozhattam Anyucikámmal is.

Közben bejelentkeztem a 12 hetes genetikai UH-ra is. Ilyenkor van egy kombinált teszt, ami nem kötelező, de ajánlott, nekem szóba sem jött, hogy nem csináltatom meg. Fizetős, kb. 30ezer Ft, de nem érdekelt. A babánkért mindent. Egy vérvételből és egy UH-ból áll, 3 rendellenességre szűrnek vele. Számtalan hely van, ahol meg lehet csináltatni, így ismét jött a nagy dilemma, kit válasszunk. Csak bizonyos képesítéssel rendelkező orvosok végezhetik egyébként. Végül a sógornőm ajánlott egy orvost, akinél ő volt legutóbb és meg volt vele elégedve, aki felvételt is ad az egészről. Na, hát ez nekem nagyon csábító volt, így fel is hívtam és bejelentkeztem hozzá. Már a telefonban is nagyon szimpatikus volt, kérdezte, mit tudok a vizsgálatról, röviden felvázolta, nagyon segítőkész volt. Megbeszéltük, hogy január 18-án megyek, pont aznap leszek 12 hetes...

Jobb adni, mint kapni

Másnap, dec. 28-án vittük haza Anyukámat. Én aznap is dolgoztam, de nem érdekelt, mondtam, hogy bármi áron is, de megyek, ugyanis küldetésem volt. Az történt, hogy még Karácsony előtt kiposztolta az egyik ismerősöm, hogy a nagypapájának, aki nemrég elhunyt, van egy elektromos kerekesszéke, amit az ikertestvérével szeretnének felajánlani egy rászorulónak. Ahogy megpillantottam ezt a bejegyzést, egyből a kis unokahúgom, E. jutott eszembe, aki most 15 éves és gyermekkora óta gyógyíthatatlan betegségben szenved, érző-és mozgatóideg-bántalomban. Rengeteget szenvedett már, állandóan kórházban van, mert a tüdejénél is gyengék az izmai és ha a hörgőinél felhalmozódik a váladék, folyton hány. Nagy szó, ha egy hetet kihúznak kórház nélkül. Szegény pszichésen is bele van már fáradva ebbe az egészbe. Ráadásul nincsenek könnyű helyzetben, az anyukája egyedül, illetve a nagymamája segítségével neveli őt és 2 másik testvérét. Az apukájuk pár éve daganatban meghalt. Régóta nagy vágya egy ilyen kocsi, hisz ez nagymértékben megkönnyítené a közlekedését. Egy speciális biciklivel, vagy tolószékkel tud csak közlekedni, illetve ha ölben viszik. Egyből végigfutott az agyamon, mekkora örömet okozhatnék ezzel neki. Fel is hívtam Anyukámat, vajon jó lenne-e neki egy a kocsi, tudná-e használni és ő is megerősített abban, hogy bizony igen és régóta vágyik már rá, viszont egy ilyen kocsi még TB támogatással is több 100ezer forint, így lehetetlen volt, hogy a család ezt finanszírozni tudja. Írtam is egyből a kedves ismerősnek, hogy nekem lenne egy kis jelöltem, akinek a Karácsonyát nagyon boldoggá tennénk ezzel a kocsival. Mondta, hogy megbeszélik a tesójával és hamarosan jeleznek, hogyan döntöttek, mert rengetegen igényt tartanának a kocsira, így nehéz a választás. A szívem mélyén reménykedtem, hogy E. lesz a befutó. Bár biztosan nagy szüksége lenne rá másnak is, de ha valaki, akkor ez a szegény kislány igazán rászorul. A jó Isten kezébe tettem le a dolgot, tudtam, hogy amit lehetett, megtettem, innentől kezdve rajta múlik.

Másnap hívott is az ismerősöm a döntés miatt és a szívem annyira kalapált, majd' kiugrott a helyéről. A döntés: E. kapja a kocsit! Amikor ezt meghallottam, elkezdtem zokogni. Úgy éreztem magam, mint az X-Faktoros versenyzők családtagja, akit felhívnak a táborból, hogy sikerült, bejutottak az élő show-ba! Nem győztem hálálkodni M.-nak, nagyon boldog voltam! Hozzásegíthetek egy gyermeket ahhoz, hogy könnyebb legyen az élete. És ehhez igazából nem kellett más, csak jókor voltam jó helyen - persze nem a magam érdeméből. Tudtam, hogy ez a jó Isten vezetése, egyértelmű. És olyan jó érzés volt, de nagyon jó! Megbeszéltük M.-val, hogy 28-án elvisszük a kocsit (E. és családja abban a községben laknak, ahol én is felnőttem, ahová Anyukámat is vittük haza). Ők végül nem tudtak velünk jönni, így mi szállítottuk le a kocsit a férjemmel. Az E. anyukájával megbeszéltem, hogy megyünk, ő tudott a dologról, de E. előtt nem mondta, igazi meglepetést akartunk. Amikor megérkeztünk, E. nem sejtett semmit, csak egy szimpla rokonlátogatásnak tűnt a dolog. Finom fahéjas csigával vártak és E. gofrit sütött nekünk. Majd behozták a férjemék a kocsit és volt nagy meglepetés. Nagyon édes volt, szóhoz sem jutott. Készítettem róla fényképet, ahogyan benne ült és nagyon örültem, hogy sikerült véghez vinni azt a nemes cselekedetet. Aztán elmentem nagymamámhoz és onnan dolgoztam, míg a férjem elintézett egy-két dolgot, aztán indultunk haza. Mindezt munkaidőben. De nem érdekelt. Az E. anyukája küldött egy kis ajándékot köszönetképpen M.-nak és a tesójának, még azt is le kellett szállítanunk, illetve ügyeletes is voltam a munkaidőm végeztével, így nagyon fárasztó volt ez a nap, de nem bántam. Tudtam, hogy most nem eshet bajom, hisz nemes célért küzdöttem, amit végül sikerült megvalósítani. Boldogan tértem haza. 

Karácsony és UH

Eljött a Karácsony. Soha nem volt még ilyen, mióta házasok vagyunk és együtt élünk, de nem készültem semmivel. Nem volt semmi sütés-főzés, takarítás. Csak az ajándékokat csomagoltam be és Szenteste napján a templomba indulás előtt kb. egy órával segítettem a férjemnek feldíszíteni a karácsonyfát. Kicsit megcsúszott vele, mint általában minden évben. :) Annyi teendő van mindig otthon, sok plusz munkát vállal, állandóan megy és mindig késésben van... Nem történt ez másképp idén Karácsonykor sem, de már megszoktam. Utolsó pillanatban felkerültek a díszek, elindultunk a templomba, ahol a sógoromék fiai szerepeltek a karácsonyi műsorban, majd onnan egyenesen mentünk a tesómékhoz. A sógoroméknak meg apósomnak a férjem még akkor rögtön elmondta a jó hírt, amikor megvolt a teszt, így náluk nem kellett külön a bejelentéssel bajlódni. Nem bírta magában tartani a férjem és nem is volt ellene kifogásom, hogy elmondja nekik, ha ő így szeretné.

A tesóméknál már ott volt Anyukám, előző héten ment el a tesómékkal, amikor mentek tőle haza. Csendesen eltelt a Karácsony, sokat játszottam H.-val. A kis keresztlányunk is szépen nő, sokat aludt, jó gyerek. :) H. most van abban a korban, amikor már igazán várja a Karácsonyt, az ajándékokat, a fa díszítését. Nagyon édes. 2 napot voltunk ott, aztán jöttünk haza, hoztuk Anyukámat is és másnap mentünk a sógoromékhoz ebédre. Anyukám maradt még nálunk pár napot. Én végig dolgoztam, Karácsonykor is ügyeletben voltam, de ez igazából nem zavart sok vizet, mert semmi munka nem volt.

Dec. 27-re kaptam időpontot a helyi kórházba, hisz a Kaáli-ban úgy búcsúzott el dr. T., hogy most már mehetek a választott orvosomhoz. Mivel az még nincs, így bejelentkeztem ide a kórházba, ahová körzet szerint tartozunk. Nagyon vártuk és reméltük, jó híreket fogunk kapni. Ekkor voltam 9 hetes. Anyukám is elkísért. Nagyon reméltem, hogy fognak UH-t csinálni, de azért felkészítettem a férjemet is, hogy ne élje bele magát, mert nem biztos, hogy olyan orvost fogunk ki. Amikor megérkeztünk és megláttam, ki ügyel, kaptam egy képet. Az a doki volt, aki anno a vetélésem után a cu-t végezte. Nem voltam elragadtatva tőle akkor sem, majd amikor mentem a szövettan eredményéért, az az érzés csak erősödött. Meg se vizsgált, nem foglalkozott semmivel. Sok jóra így most sem számítottam.

Amikor bementem hozzá, közölte, hogy nem is érti, én mit keresek itt. Elmeséltem neki a dolgot és értetlenkedett, hogy miért nem a klinikára megyek (ahol a Kaáli is van). Hiába mondtam neki, hogy körzet szerint ide tartozom, akkor meg azzal jött, hogy de miért jöttem, ha nincs panaszom. Mondom, azért, mert ezt kaptam instrukciónak, hogy keressem fel az orvosomat. Jó, igaz, azt nem mondták a Kaáli-ban sem, hogy mikor, de nem gondolta tán, hogy ilyen előzménnyel majd várni fogok a következő, 12 hetes kötelező vizsgálatig... Szerintem kismama legyen a talpán, aki egy vetélés meg egy ilyen teherbeesés után megelégszik annyival, hogy 7 hetesen megállapítják a terhességet és ül nyugodtan a fenekén a 12 hetes kötelező UH-ig. A doki mondta, hogy ha nincs panaszom, ő nem vizsgálna meg, hisz a hüvely soha nem steril, ne vigyünk fel oda semmit, ha nem muszáj. Ezzel tökéletesen egyetértettem, nem is hüvelyi vizsgálatot akartam én, hanem egy UH-t, de hát ezt nyilván nem mondhattam így neki. Nagy kegyesen azonban adott egy papírt, amivel elmehettem UH-ra. A szonográfus nagyon kedves volt és megkérdezte, hogy jó hír-e a terhesség. Csak pislogtam, nem is tudtam hová tenni a kérdését. Hogy jó hír-e? Életemben nem kaptam még ilyen jó hírt! Ekkor gondolkoztam el azon, hogy furcsa, hogy egyáltalán valakiben felmerül az, hogy a terhessége nem kívánt. Pedig hányan, de hányan vannak így... Más meg egy életen át küzd azért, hogy gyermeke lehessen. Miután felocsúdtam, boldogan válaszoltam neki, hogy mi az hogy jó hír, a legjobb, erre várunk majd' 4 éve és így is egy csoda, hogy ez megtörtént. Megnézte a picurkát és örömmel konstatálta, hogy egy élő magzat látható, aki jelenleg 20 mm nagyságú és dobog a picike szíve. Ki is hangosította és megmutatta a szívdobogását. akkor már sírtam. Életemben nem hallottam még ennél szebb hangot. Az édes drága gyermekünk szívhangja. Le is fotóztam a monitoron, hogy megőrizhessem a képét és meg tudjam mutatni az apukájának és a mamájának. Csodálatos érzés volt. És az is, hogy hasi UH-n lehetett látni. Eddig még nem sikerült eljutni korábban és csodálatos volt, hogy már a hasfalamon keresztül is meg lehet vizsgálni. Megnyugodtam és boldogságtól sugárzó arccal mentem ki a férjemhez és anyukámhoz, mutatva nekik a telefonban a képet és örömmel újságolva, hogy rendben van minden. A picurka él és virul és 2 hét alatt 7 mm-t növekedett. Nekünk ez volt a karácsonyi ajándék, nem is kell más!

Bejelentés a családban

Közben hazautaztunk Anyukámhoz. Megbeszéltük a férjemmel, hogy elmondjuk a szűk családnak a nagy hírt. Nem szerettük volna idő előtt, viszont mivel közeledik a Karácsony és számításba kell venni, hogy most nem vállalhatok nagy sütés-főzés-vendéglátást, plusz azt is, kihez mikor megyünk, ill. nem akarok hazudni a folyamatos rosszullétekről sem, így "nemakarjukelkapkodniabejelentést" ide vagy oda, elmondjuk a családnak. Ez azt jelenti, hogy nagymamám, Kerim, a férje és a fiuk, valamint a tesómék, csak velük egy másik hétvégén találkoztunk. Kerim nagyon meglepődött, hisz tudta, a lombikra még várnunk kell. Nagy volt a meglepetés, amikor megtudta, hogy spontán csodababánk fogant. Mamim is nagyon örült, el is sírta magát és mondta, hogy nagyon várta már. Amikor a tesómék 2. kislánya megszületett a nyáron, Kerim fia mondta, hogy hátha jövőre már nekünk fog születni. Meghallgattatott a kérése...
Szóval volt nagy összeborulás és örömködés. Amikor következő alkalommal mentünk, az csak egy villámlátogatás volt és igazából azért mentünk, mert ott voltak a tesómék Anyukámnál és még Karácsony előtt szerettük volna nekik is elmondani. Ők is meglepődtek, hisz ők is tudták, hogy nem lehet természetes úton gyerekünk és lombik előtt állunk. Nagyot néztek és a sógornőm tágra nyílt szemekkel kérdezte, hogy "hát de nem úgy volt, hogy...?" "De, úgy volt."- válaszoltuk. "Akkor szerencsétek volt"- mondta. "Mi inkább isteni csodának hívjuk"- feleltük. Nem is tudom, mit vártam tőle, ő ilyen... Ők is sokat küzdöttek mindkét gyerekért, szóval tudnia kéne elvileg, hogy ez több, mint szerencse dolga, de mindegy, nem foglalkozom vele. A lényeg, h mi tudjuk, kinek köszönhetjük ezt a hatalmas csodát.
A kis unokahúgomnak nem mondtuk, mert tudjuk, hogy akkor folyton azt kérdezgetné, mikor születik meg, a kistesójánál is így volt. Meg hát korai is lett volna még. Csak mondtuk neki, hogy nem tudom emelgetni, mert fáj a derekam és pihennem kell. Nagyon cuki volt, megértette, elfogadta, hagyott mindig pihenni, volt, hogy úgy játszott velem, hogy én közben aludtam. :)

Orvoskeresés, csak mert annyira szeretjük

Ezután újból elkezdődött az agyalás, kihez kezdjek el járni ezután. Ugyanis azokhoz a dokikhoz, akikhez eddig jártam magánrendelésre, nem mennék vissza. A nőcihez azért nem, mert a barátnőm is hozzá kezdett el járni és azt mondta neki, hogy nem garantálja, hogy be fog menni a szülésre. Hát akkor meg miért fogadja meg az ember? Őt kilőttem. Dr. D.-hez, aki a korábbi nőgyógyász-endokrinológusom volt, tiszta gáz lenne visszamenni, miután dr. T. tanácsára elpártoltam tőle. Ráadásul dr. B.-nél, mint endokrinológusnál mindenképpen maradnék, az meg milyen már, hogy visszamegyek akkor dr. D-hez, de csak mint nőgyógyászhoz. Meg annyira azért tőle sem voltam elragadtatva, pláne a legutóbbi mailes incidens után, úgyhogy új doki után kellett néznem. A legelső kérdés az volt, egyáltalán melyik intézményt válasszam. Hozzánk közel 2 van, egy kórház és egy klinika. Elkezdtem a kutatást, melyiket javasolják inkább, egyikről-másikról milyen a vélemények. Persze megoszlanak, van, aki ezt dicséri, van, aki a másikat, de összességében a Klinika mellett tettem le a voksomat, több érv szól mellette. Plusz a kórházban nem is találtam olyan orvost, akiről annyira egybehangzó véleményeket olvastam volna, hogy meggyőzzön, ő kell nekem. A következő kérdés az volt, melyik orvost. A klinikán nagyobb a választék, vannak nagyfejesektől kezdve rezidensek, lehetőségek tárháza. Viszont mindenképpen szerettem volna úgy indulni, hogy valaki ajánl egy választott dokit, nem pedig csak én ütök a hasamra, így a sógornőm javaslatára arra a dokira esett a választásom, akinél ő is szülte a gyerekeket. Bánatomra kiderült. májusban nyugdíjba megy, így tovább kellett keresnem. Tudtam, nem vagyok elkésve semmivel, ráadásul egyébként nem is muszáj orvost fogadni, de úgy voltam vele, hogy csak így nyugodnék meg. Tudom, hogy mennek egy szakrendelésen a dolgok, plusz azért a teherbe-esésem, terhességem sem mondható átlagosnak, így csak az lenne megnyugtató, ha lenne saját orvosom. Na, pihentessük kicsit a dolgot, úgyis van még idő. Olvasgassunk, kutakodjunk, kérdezősködjünk, aztán majd csak találunk valakit. 

Így hát csak az volt a következő lépés, hogy egyelőre szakrendelésre megyek. Mivel a 12. heti kötelező vizsgálatig még volt 5 hét, így mindenképpen el akartam menni még addig dokihoz, meg hát a Kaáli-ban is ezt mondták, hogy menjek. Bejelentkeztem hát a kórházba, ahová eredetileg tartozunk, dec. 29-re kaptam időpontot.